_2020 május_

Régóta él bennem egy idilli kép, ahogy a budai kávézómban készítem az elvitelre rendelt Cappucino-t, miközben várom, hogy ropogósra süljön a reggeli gyanánt, pirítva kért mozzarellás-spenótos szendvics. A lágy lounge zene a háttérben selymesen cirógatja Regi dobhártyáját - akit nyugodtan titulálhatok törzsvendégnek, hiszen minden reggel munka előtt beugrik a szokásos elviteles kávéra, és a vega szendvicsére -. Az aranybarnán folyó presszó, és a fortyogó tejhabosító biztosítja az autentikus kávézó illatot, teljes az érszékszervi orgia. A délelőtti napsugarak erőtől duzzadva, könnyedén jutnak be a kávézó üvegfalán. Ennek köszönhetően első kézből látom az időjárás alakulását, az irodába siető reggeli tömeget, a délelőtti kávé mellett cigiző kollégákat, akik a tegnapi Arsenal meccsről beszélnek, vagy éppen a dühösen, teátrális mozdulatokkal panaszkodó, főnököt szidó gyakornok csoportot.

Mindig azt éreztem, hogy különleges vagyok, és ez egyszer be is bizonyosodik, hiszen történni fog velem valami elkerülhetetlen külső, pozitív dolog, amely a megfelelő irányba tereli a csordogáló életemet. Tudni fogom akkor, hogy a beteljesül a vágyam, akármi is legyen az. Aztán ahogy teltek az évek, egyre türelmetlenebb lettem, aztán szép lassan huszonnyolc felé közeledve rájöttem, hogy nem vagyok különleges – abban az értelemben -, és nem fog semmi sorstól vezérelt véletlen dolog történni. Ekkor döntöttem el, hogy lehetek különleges még, de nem abban a felfogásban ahogy hittem. Történhet vágy beteljesedés, megfelelő irányba való sodródás, de ezért bizony tenni kell, és nem várni a sült galambot.

Öt éve diplomáztam le pénzügy-számvitelből, és idestova hat éve dolgozok könyvvizsgálóként, kontrollerként multiból multiba vándorolva keresve azt a megfelelő medert, azt a megfelelő környezetet, ami minden szempontból kielégít: szakmailag, work-life balance-ilag, hangulatilag, barátilag. Minden váltáskor – nevezzünk engem akár job-hoppernak- azt gondoltam, hogy nem volt megfelelő valami: itt jó volt a társaság, de a túlóra, stressz ellehetetleníti, itt szakmailag jó a pozíció, de senkivel nem találom a közös hangot, itt elunom az életemet, és az emberek is unalmasak. Ezalatt persze kezdett egyre inkább kibontakozni, felszínre törni és még jobban kristályosodni a fenti illúzió. Kezdtem belátni, hogy egyszerűen lehet nem nekem találták ki a pénzügyi világ mellé járó környezetet: a nyolc-tíz óra irodában ülést, a kötelező alkalmazkodást a négy-öt-húsz kollégával, akivel kénytelen leszek az elkövetkező negyven évem egyharmadát együtt tölteni, a kötelező bájcsevegést, a mókuskereket. Ez megrémisztett, és meg is untam a várakozást, elhatároztam, hogy a régóta megtervezett, elhatározott ötleteket gyakorlattá formálom 2020-ban, ez a megvalósítás éve lesz. Ehhez az elhatározás mellé jöttek aztán a régóta várt isteni jelek, amik megadták a kezdőlökést a hátralévő életem első napja felé. Az éppen aktuális munkaviszonyom idén februárban – nevezzük jó indulattal közös megegyezéssel – megszűnt. Ekkor kerültem egy nehéz döntés elé, keresni egy újabb állást – mostanra elég vaskos, biztos senior fizetéssel – megalkuvás és halogatás mellett, vagy lépjek egy teljesen új, bizonytalan ösvényre, de abba az irányba, amely felé titkon régóta kacsingatok. Rengeteg vacillálás, dilemma, stressz, családi győzködés utána, de május 6.-án biztosság vált az irány. A hűvös, napsütéses időben délelőtt, Szegeden aláírtam az első budai kávézóm adás-vételi szerződését…

innen mér nincs visszaút. menjünk vissza, nézzük meg mibe vágtuk a fejszét.